Don Quijote.hu

Ha megkérdeznék, az egész világirodalomban melyik a legtökéletesebb, legszebb, legeszményibb szerelem, mely erősebb a halálnál és örök lánggal ég, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy Don Quijoténak és Dulcinea del Tobosónak a szerelme. Elmúlhatatlan, és erősebb, mint a legfanatikusabb istenhit. Egy bibi van: Dulcinea nem létezik. Pontosabban: nem úgy létezik, mint egy valódi nő, mert csak Don Quijote képzeletében él. Don Quijote ugyanis - hogy finoman fejezzem ki magam – nem normális. Őrült. Fiatalkorában, amikor nem volt még bolond, ismert ugyan egy vaskos paraszlányt, aki arról volt híres, hogy remekül tudta a disznóhúst besózni, de később, amikor a hős lovag megbolondult, vagy megboldogult (nem tudni, mi a különbség), elnevezte ezt az emlékeiben élő nőt Dulcineának, és azóta szerelemben élt. Egyszer megkérdezte tőle valaki, létezik-e egyáltalán Dulcinea. Azt felelte: „ Csak az Isten tudja, van-e a világon, vagy nincs, pusztafantom-e, vagy sem, s ez nem is olyan kérdés, amiről szükséges volna bizonyságot szerezni." Don Quijote boldog. Állandóan szerelmes. Ami egy normális embernél átmeneti boldogság és fájdalmasan elmúló, pillanatnyi mámor - nála örökké tart. Állandó orgazmusban él – nem kell hozzá valódi nő. Mindig szerelmes. Nem zavarja egy másik ember. Nincs hűtlenség, csalás, kiábrándulás. Nem kerül pénzébe, nem kell feleségül venni, nyugalmát nem zavarják gyermekei, főzés, nagytakarítás. Ráadásul Dulcinea nem is öregszik. Csak a hős Lovag vénül, és alig tud már sovány gebéjére felkászálódni, de szerelme mindig fiatal marad, harmatos, kívánatos, gyönyörű – és minden bizonnyal szűz is. Kétszer látja életében. Egyszer egy barlangi látomásában. Másodszor a mezőn. Barátja, Sancho Panza ugyanis ráfogja egy tenyeres-talpas parasztasszonyra, hogy az nem más, mint Dulcinea, de a Lovag nem ismeri föl, mert őrült logikája szerint egy gonosz varázsló elvarázsolta. Óriási ötlet! Gondoljuk csak el, ha ilyen szemmel néznénk a feleségünket! És amikor zsörtölődik, veszekszik, rosszkedvű, erőszakos, hűtlen, önző, kellemetlen, vagy éppen csak fésületlen, ápolatlan, s tán öregszik is - egyszóval nem olyan, mint amilyennek szerelmesen láttuk valaha – azt mondanánk: ,,ez nem ő, mert egy gonosz varázsló elvarázsolta!'' Persze nincs mit tenni, mert a gonosz varázsló hatalma óriási, de így legalább tudjuk, hogy nem az asszony a hibás, mert ő éppolyan szép, tiszta és szeretnivaló, mint ahogy a legelső pillanatban láttuk. Mindennek a gonosz varázsló az oka! A botránynak, a csalásnak, a válópernek, az összeférhetetlenségnek, a gyűlöletnek - mindennek. Nem is olyan hülye gondolat ez, ahogy első pillanatra látszik. Madách Imre azt mondja a Nőről: „A jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Ez nem csak a nőkre vonatkozik. Nézem híradókat, a bűntényeket, a politikát, a pénzvilág tébolyát, nézem az egész világ egyre gyalázatosabb helyzetét, s azon a véleményen vagyok, hogy az emberiség ennyire ostoba, önző, aljas és hülye nem lehet - ez az egész egy gonosz varázsló műve! Hogy a világpolitikát és gazdasági életet régóta gonosz varázslók működtetik, ahhoz szemernyi kétely nem fér - ha normális Józan emberek lennénk, ilyesmit nem művelnénk. De hogy visszatérjek a hős Lovaghoz: meggyőződésem, hogy nem is olyan bolond. Igaza van! Egy nőt csak akkor látunk igazán, ha belészeretünk. Amikor magunkat vetítjük belé, és őt önmagunkba. Mégpedig mindkettőnk lényének azt a részét, amelyik a legszebb bennünk. Lehet, ha a következő mondatomat egy pszichológus elolvassa, azonnal a mentőket hívja, de szerintem akkor látunk valójában egy embert, amikor szeretjük. Egy nőt akkor, amikor szerelmesek vagyunk belé. Amikor kiábrándulunk belőle, mái" nem az Igazi Arcát látjuk, hanem a torzképét, aki nem ő. Aki egy anyókában nem látja meg az örökifjú és gyönyörű lány- ahogy én látom kilencvenhat éves korában Szepes Máríát - az nem látja igazán. Egy nő, ha szeretjük, sohasem öregszik meg! Igaza van Don Quijoténak. Önmagunkat is csak akkor látjuk igazán, ha szeretjük magunkat. És sohasem látjuk magunkat öregnek. Soha! Csakis a tükörben. Mert ott a testi gúnyánkat látjuk, a ráncos maszkot, a ritkuló, ősz parókát és a kopott jelmezt. De belül senki sem öreg! Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki azonosult volna vénségével, aki ne sejtette volna, hogy az öregedés egy ,,gonosz varázsló" műve. Belül fiatalok vagyunk és szépek. Ezért nem értünk egyet a tükörrel. Belül az ember megmarad szépnek és jónak - még akkor is, ha kifelé nézve riadtan tapasztalja, hogy megcsúnyult s elvetemedett. Befelé nézve ugyanis – hacsak iszonyú lelkifurdalás nem torzítja el érzéseinket - szeretjük magunkat. És ezért szépnek is véljük magunkat. És okosnak. Utoljára vesszük észre, hogy csúnyák vagyunk, s talán sohasem, hogy ostobák. Ez nem csupán önáltatás. Ez az isteni származás kitörölhetetlen emléke bennünk, mely a Jóság, a Szépség és az Értelem eredendő létélményét őrzi. Az a „valóság ", amelyet az ember nem a szeretet szemével néz, nem az igazi valóság! Az a gonosz, varázslók műve. Igenis, el vagyunk varázsolva!!! Karinthy Frigyes azt mondja, hogy szomorúan sohasem tudott írni. Szerinte azért, mert a depresszió az embernek nem a valódi állapota. Ilyenkor egy rossz. káprázatban élünk. Egy gonosz varázsló elvarázsolt minket, és nem lehet nemcsak írni, de élni sem nagyon. Mert a gonosz varázsló azt szuggerálja, hogy az életnek nincs értelme, hogy a boldogság: önáltatás és semminek nincs célja. Szeretni azt jelenti, hogy levetjük a gonosz varázsló igézetét.