Berlin felett az ég
(részletek)
(Peter
Handke:
mikor a gyermek gyermek volt )
mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.
mikor a
gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.
mikor a
gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.
mikor a
gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.
mikor a
gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.
mikor a
gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.
mikor a
gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
De jó is csak a szellemben élni és napról
napra az örökkévalóságig azt igazolni...
ami az emberekben tisztán szellemi.
De néha elegem van ebből
az örök szellemi létből...
nem akarok tovább ebben a
folytonos lebegésben élni...
szeretném érezni, hogy súlyom van.
Ami megszünteti a
végtelenségem és a földhöz köt.
Szeretném minden lépésre,
vagy szélrohamra azt mondani...
Most! Most! És most! És Most!
És nem, mint mindig:
"Öröktől fogva és örökké."
Ülni a téren, a kártyaasztal
mellett... köszönni...
vagy csak biccenteni.
Egész idő alatt, ha részt vettünk
is valamiben, csak színleg volt.
Az éjszakai birkózómeccsen
színleg hagytuk,
hogy az egyik kificamítsa a csípőnket.
Színleg mi is odaültünk az
asztalhoz... de csak látszólag ittunk.
Látszólag ettünk. Báránysültet és bort
tettek elénk a pusztában...
ezt is csak színleg.
Nem az, hogy mindjárt gyermeket
nemzeni, vagy fát ültetni...
de azért nem volna rossz, egy
hosszú, nehéz nap után hazatérve...
megetetni a macskát,
mint Philip Marlowe...
lázasnak lenni, vagy
épp nyomdafestékesnek.
Nem csak a szellemért lelkesedni,
hanem végre már egy ebédért!
Egy tarkó vonaláért... egy fülért.
Hazudni...
mint a vízfolyás!
Járás közben érezni, hogy
a csontvázunk velünk halad.
Végre sejteni, a mindig tudni helyett!
"Ááá!"-t és "Óóó!"-t... és
"Ááá!"-t és "Jaj!"-t mondani...
az "Igen." és "Ámen." helyett. -Igen.
És egyszer már lelkesedni a rosszért...
elhaladva az emberek mellett...
a Föld démonait átvenni magunkra!
Egyszer nekiszaladni a világnak!
Vadnak lenni!
Vagy végre érezni, milyen az:
levetni a cipőt az asztal alatt...
és kinyújtani a
lábujjakat. Mezítláb... így.
Egyedül maradni.
Megtörténni hagyni. Komolynak maradni.
Vadak csak annyira lehetünk, hogy
megtartsuk feltétlen komolyságunk.
Nem tenni mást, mint nézni,
gyűjteni, igazolni, erősíteni, óvni.
Szellemnek lenni. Távol
maradni csak... szó maradni.
Mesélj múzsa a mesélőről...
a világ peremére űzött
gyermeklelkű aggról...
és tedd felismerhetővé benne az Akárkit.
"The Man in the Golden
Helmet" csak szélhámosság.
Emlékszel, mikor először voltunk itt? Még nem
kezdődött el a történelem. Tettük, hogy legyen reggel és este és vártuk,
mi következik. Sok idő kellet, míg a folyó meglelte ágyát,
míg az állóvíz folyni kezdett. Ősfolyamvölgy... egy nap... jól
emlékszem...megborjadzott a gleccser és a jéghegyek észak felé húzódtak.
Egyszer egy fatörzs sodródott erre,
zöld volt még, rajta üres madárfészek. Évmilliárdokon át csak halak
fickándoztak. Aztán jött az a pillanat, mikor a méhraj vízbe fulladt.
Jóval később két szarvas verekedett össze itt, a parton. Aztán jött az a
nagy bogárfelhő... aztán az agancsok, úsztak lefelé a folyón...
csak a fű egyenesedett fel mindig, újra és újra, benőtte a vadmacskák,
vaddisznók, bivalyok tetemeit.
Emlékszel? Egy reggel a pusztaságból -homlokára tapadt fűszállal-kilépett
a kétlábú, a
mi rég várt hasonmásunk, és hogy első szava egy kiáltás volt. Egy "Á!"
vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egyszerűen csak nyögött egyet? Ezen az
emberen nevethettünk végre először. Az ő kiáltásából és az utána jövő
kiáltásaiból tanultunk meg beszélni. Hosszú történet. A nap, a villám, a
mennydörgés, fönt az égen... lent a földön pedig a tűzhelyek, az
ugrándozás... a körtáncok, a jelek... az írás. Aztán egy hirtelen kitört a
körből és futott egyenesen. Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha
egy-egy kanyart vett... csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele
nevettünk. De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek
repültek. Futásával másik történetet kezdődött: a háborúk történetét...
máig tart.
De az első is, a fűről, a napról...ugrándozásról, kiáltásokról...az is tart. Emlékszel? Hogy egyik nap feltöltötték itt az utat...aztán másnap meg Napóleon vonult vissza rajta...kicsit később kikövezték... ezt az utat. Ma pedig fű borítja és besüppedt, mint a római utak... a tanknyomokkal együtt. Mi pedig még nézők sem lehettünk. Ahhoz kezdettől fogva kevesek voltunk.
Igazán akarod?
-Igen! Kiharcolni a magam történetét! Mit kezdek az időtlen lefelé
tekintgetésekkel, ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást, egy
apró kiáltást, egy átható szagot. Végül is egész sokáig voltam kívül...
sokáig voltam távol. Távol a világtól. Be a világtörténelembe! Vagy
legalább egy almát kézbe venni! Nézd! A tollak ott a
vízen... már elmerültek. Nézd a féknyomokat az aszfalton, vagy azt a
csikket, ahogy odagurul. Ahogy a hajdani folyó elapad és már csak
pocsolyák reszketnek a mai eső után. Félre a világ mögötti világgal!
Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt
ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcod... elmondani, milyen
jó itt megérinteni valamit. Ez itt hideg... érezni. Vagy ez itt? Vagy
dohányozni... kávét inni. Vagy a kettőt együtt. Fantasztikus! Vagy...
rajzolni!
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A
kettő együtt már valami...Vagy ha... hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez
jó érzés. Nagyon jó.
Annyi a szép dolog.